Nos, miután 17,5 órával a repülőm indulása előtt végül eldőlt, hogy kimehetek, ki is jöttem. :)
Azoknak, akik nem asszisztálták végig az elmúlt pár hét agóniáját:
A papírjaim aláírására kizárólagosan felhatalmazott prof elrepült Indiába 3 hete, majd Dél-Amerikába. Onnan hétfőn délután jött vissza, és nagyon korrekt módon azonnal küldte is a papírjaimat (kint sem nyomtatója, se scannere, se faxa nem volt, azért nem intézte el...) De hétfőn zárva volt a szegedi NKI (Nemzetközi Kapcsolatok Iroda), így csak kedd délelőtt derült ki, hogy igen, jöhetek, igen, megkapom a pénzt... hát volt két álmatlan éjszakám...
Aztán kedd este beindult a paragép bennem (amihez nem vagyok hozzászokva, aki ismer tudja, hogy nem vagyok az a félős jószág, ha utazásról van szóü uccu-neki) így szerda reggel 5-kor a check-in-nél nem voltam felhőtlenül boldog (akkor már 3 napja nem aludtam, szóval lehet hogy a nyűgösség is belejátszott.) De nem volt visszaút, úgyhogy mosolyogva integettem Apának és besétáltam. Amint felültem a gépre elfogott az az érzés, hogy azért elég kozmopolita dolog egyedül felülni egy repülőre, és nekiindulni. Még sötétben indultunk, de mire leszálltunk jött fel a nap. Hát nem kicsit gyönyörű a hófödte hegyek felett repülni, miközben a felkelő nap aranyra megrózsaszínre fest a felhőket körülötted... (ez leírva természetesen irtó giccsesnek hat, de élőben csodaszép) Ja! Ablak mellett ültem, egyedül a soromban, semmi sírós kisgyerek, semmi üvöltözős útitárs.
Még otthon utánajártam, hogy Bergamo-ból Veronába úgy jutok el, hogy bemegyek Bergamo-ba, és ott vonatra szállok, de mivel közvetlen járat nincs, ezért a vonat átszállásos történet. A gépről leszállva két dolgot tettem. Ittam egy Latte Macchiato-t, ami elmondhatatlanul finom volt és megérdeklődtem, hogy hogy jutok el Veronába (biztos, ami tuti) Így kiderült, hogy van Brescia-ba is busz, ahol felszállhatok a veronai vonatra. -1 átszállás, juppi!
A buszom pontosan érkezett Bresciába, 9:30-ra, a veronai vonat 9:35-kor indul, kb fizikai képtelenség átérni egyik helyről a másikra akkora bőrönddel, mint az enyém, a sor meg a vonatjegyért kígyózik... De a vonat 1 percet késett, és a legközelebbi peronra futott be, így... Máktenger.
Amint megérkeztem először az International Relation's Office-ban átvettem a diákom, aztán átirányítottak Andres-hez, az ISU irodába ( ez olyasmi, mint nálunk a HSZI-nek kéne lennie, csak itt kedvesek és eszméletlen jól működik) Andres Pécsett nőtt fel... Szóval szerecsére nem voltak komoly nyelvi problémáim. Amúgy általában mindenki beszél angolul, ha az utcán megkérdezel random idős nénit, még ők is. Vagy tényleg durván szerencsés napom volt. Andres rögtön segített a szálláskeresésben is, az is megvan már. 2-án költözöm, addig egy diákszállón vagyok.
Huhh, majd még írok, de most hulla vagyok, és este buli lesz... Mert már ezt is megtudtam, Gábortól..
Mindenkinek köszönöm, aki olvassa, szeretlek titeket és természetesen köszi mindenkinek, aki részt vett az 5 búcsúbulim bármelyikén is...
